Rólam

 Első sorban szeretnék bemutatkozni!

Amint megnyitjátok ezt a blogot, a Genoveva Steam névvel találkoztok itt bal oldalt. Ez az úgynevezett művész nevem, ezt használom amikor írok, blogolok, vagy csak kiadom magamból a gondolataimat a közösségi médián. A barátaimnak mégis, csak Mesi vagyok. 

Amikor megírtam az első cikkemet szerettem volna egy olyan történetet az olvasóim elé tárni, amiben a sorok fürkészése közben megtapasztalhatják azt, milyen egy olyan betegséggel élni, ami borzalmasan babacipőben jár Magyarországon. Mégis, több olyan Facebook csoportot láttam az elmúlt év alatt, amiben több ezer ember küzd egészen hasonló tünetekkel nap mint nap. Emiatt hoztam létre ezt a blogot, pedig az igazat megvallva, amikor először blogolásra adtam a fejem, sokkal szívesebben írtam volna a hobbijaimról, vagy készítettem volna egy gyűjtőhelyet az egyetemen megírt szöveges szösszeneteim számára. Vagy kezdtem el volna blogolni a készülőben lévő regényemről, hiszen gyermekkori álmom, hogy egy napon ígyó legyek. Most mégis írok, de nem sárkányokról és lovagokról, hanem egy olyan szörnyetegről, amivel páncél nélkül kell megharcolnom. A mindennapjaim tüneteiről.

Azonban szeretnék pár szót megosztani magamról, mielőtt mindenki csak egy beteges fiatal nőnek látna engem a sorok között, aki feltételezhetően összeszottyadva írja a kis gondolatait a számítógép előtt. 

Mielőtt megbetegedtem, volt életem.
Imádtam a hétvégéket a barátaimmal tölteni. Rengeteg hobbim van és volt, ezt pedig szerettem velük közösen megélni. Rengeteget eljártunk kirándulni, erdő túrázni, volt hogy sátraztunk is a természetben. Imádtam olvasni, koncentrálni a regényekre és a különféle történetekre. Szerettem festeni, rajzolni, valamint alkotni és barkácsolni. Minden hónapban részese voltam egy Dungeons and Dragons nevezető fenomenális szerepjáték kalandnak, ami a kreativitás megéléséről és a barátokkal való közös történetmesélésről és alkotásról szólt. Szerettem varrni, jelmezeket készíteni, valamint pedig modellkedtem is hobbi szinten. Mivel sok kép készült rólam, azonnal látni kezdtem a fogyás első jeleit a betegség kapcsán, szinte mintha Ozempic-en lettem volna. Eleve egy alacsony lány vagyok, vékonyabb alkattal, így ez erősen szembetűnő volt. 
Szerettem eljárni rendezvényekre, szórakozni, sőt bulizni is a barátaimmal. Imádtam sminkelni, különféle frizurákat csinálni, vagy csak leülni és bármilyen szenzoros probléma nélkül megnézni egy filmet. Szívesen játszottam a barátaimmal közösen számítógépes játékokkal is természetesen, de sokkal jobban élveztem a közös kalandokat. És mindemellett: írni, alkotni, regényeket tervezni. 
Mindemellett dolgoztam. Egyetemista voltam.
Egészséges nő voltam.

S mindezt miért mesélem el? Mert sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, ha valaki a betegségéről blogol vagy vlogol, akkor neki CSAK ebből áll az élete. Ez természetesen nem így van. Ma is szívesen törődök a hobbijaimmal, a barátaimmal, csupán más fajta mértékben engedhetem meg magamnak mindezt, mint korábban. Én is ugyan olyan ember vagyok, mint ti vagytok. De sosincs kizárva, hogy valaki, aki ezeket a sorokat olvassa, talán egy napon hasonló cipőbe kerül, mint én, vagy akár az egyik ismerőse. Ilyenkor nem szabad elfelejteni: mi is emberek vagyunk.
Szeretünk, nevetünk, élünk és vágyunk.

Az oldalamon megosztott MCAS-nek szerkesztett instagram profilomon keresztül bátran felvehetitek velem a kapcsolatot. Igyekszem visszaírni, ahogyan a szabadidőm engedi, de természetesen nem ez az elsőszámú profilom, hiszen ahogy említettem, volt életem a betegségem előtt és közösségi média jelenlétem is. De szeretnék nyomot hagyni az MCAS Kalanddal, azok számára, akik nem tudják, hogyan is közelítsék meg ezt a láthatatlan jelenséget: a masztocicák nyávogását, vagyis a túlzottan aktív masztocitákat. 

ฅ₍^•⩊ •マⳊ