MCAS Kaland

A cím drasztikusan hangozhat, pedig pontosan erről esik szó. Pontosan ezen gondolkodtam akkor, amikor egy olyan cikk jött velem szemben, ami MCAS-ben szenvedő nők történetét mutatta be. A cikk nyitószövege már önmagában meghökkentett, hiszen a benne rejlő őszinteség sok mindenre feltárta a szememet — például arra, miért bántak úgy velem a tavalyi évben egyes orvosok, ahogyan tették, lásd előző cikkem. De miről szólt pontosan, amit olvastam? Az eredeti szöveget ezen a linken keresztül elérhetitek, de szeretném összefoglalni és lefordítani az olvasottakat. Hiszen az MCAS komolyabb is lehet, mint amilyennek gondolnánk elsőre. Doctors receive only “one minute” of mast cell education in medical school, says Dr. Lawrence Afrin, a hematologist and leading MCAS researcher. That education is limited to a rare mast-cell cancer — not the greater disorder. Nem ez az első olyan cikk, amiben arról olvasok, hogy mennyire nem foglalkoznak ezzel a témával és feltehetően nem is az utolsó. A megosztott t...

Milyen érzés félelemben élni? Milyen érzés az, amikor nem tudod, mi fog történni a következő pillanatban? Amikor a tested már nem egy biztonságos védőburok, hanem egy csapda. Az elméddel próbálod nyugtatni magad, hiszen azt mondják „ minden odabenn dől el."  Mégis, a következő pillanatban újra előtörnek a fájdalmak. A hirtelen reakciók. A furcsábbnál furcsább érzések, amikre nem érkezik segítség. Gondoltál már erre? Nekem ez az életem. Immáron kereken egy évvel ezelőtt változott meg, olyan hirtelen, hogy fel sem tudtam fogni. Előtte minden rendben volt, már amennyire. A napok igaz, azért eléggé stresszesek az egyetemi élet miatt, késő estig tanultam a vizsgákra, mellette próbáltam felvenni a koromnak elvárt tempót a hétköznapokban. Dolgozni muszáj, érj be időre ide-oda, rohanj, ne késd le a buszt, a csatlakozást, ne felejts el enni, inni és egyéb apróságok. Persze ezek nem tűnnek nehéz dolgoknak, egyáltalán. Viszont neurodivergenciával, nem olyan könnyűek, mint amennyire szeretném...